Vers
Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül;
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -
Nem gyógyulni, enyhülni csak:
Mert orvost nem talál;
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...
Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?
Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy
Erőködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.
Oh hogyha égi, földi itten
Mi kavarog, mind csalfa, gaz;
Színlés, csalás, hazugság minden,
Csak lenne bár ez egy igaz!
Ölj meg, de igazán, valóban,
Örökre öld meg lelkemet.
Ne keljen gondolat agyamban,
Ne tudja, hogy volt s még lehet...
Arany-ezüst voltam,
Gyémánt lenni vágytam,
Nem olvadni, csak elégni
Narancsfényű lángban.
Hány halál
rabolja ki még hatodik érzékünket,
hány hiány telepszik még mellkasunkra,
míg egy felülírhatatlan virradat
elrongyolja torkunkban
a visszafojtott sírásokat?
Nem hoztam kincset, és az igazság
arcát nekem sem tárta fel.
Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,
melyben az ég magára lel.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.
A dal elenyészett
a semmi szelében,
már nincs a valóban,
és nincs a mesében.
Ki vagy, mi vagy te bennem,
pára vagy fénylő mese-szellem,
ki őrlöd szüntelen, eszed
a testemet s a lelkemet?
Nincs ok a teremtő észben,
Égen, földön hatalom,
Oly erős, mint amit érzek
miattad, a fájdalom.
S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!