Vers
Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.
Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli -
marja a hegyek felől a szél:
ébredő utak között, színes vetések és
virágos mákföldek fölött lengetem
hajnali szomorúságom.
Biztonságban érzem magam
veled, kedvesem
nem félek, nem tétovázom,
csak nézlek,
s akkor tudom, mit kell tennem
érted
értem.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz -
mi a jóság, ha nem ez?
Hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy?... Te...
Nemcsak az arcodat vetted tőlem el,
nemcsak a testedet, a szavadat, a szemedet,
az elképzelt öleléseket,
nemcsak testünk közös melegét.
Hanem mások arcát is,
mások testét, szavát, szemét,
mindent elvettél,
hiába szorítottam annyi meztelen testet,
minden élvezet magába halt.
Ha tudtuk volna előre, hogy ez lesz, mindent
ugyanígy csináltunk volna, és most
éppígy megbánnánk mindent, amit tettünk.
Ha ismernénk előre bűneinket.
Bemegyek, visszatérek.
Remélek, nem remélek.
Fejteném, mint egy álmunk,
még mit lehetne várnunk.
Nem magamért sírok én: testvérem van, millió,
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri, ami jó.
Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.
Facebook
Pinterest