Vers
A jó embereket arról ismered meg
Hogy jobbá lesznek
Ha megismered őket. A jó emberek
Vendégül látnak, hogy épüljenek, mert
Abból okul az ember, ha figyel
S ha mondanak is néki valamit.
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.
Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt.
Tudom, a szám majd rátalál
az eredendő némaságra,
a hangra, mely fogantatása
percében kristálytiszta már.
Ebben az életben
meghalni
nem nehéz.
Élni az életet
sokkal nehezebb.
Az emberség - ugyan hányunkban ég
szellem, tisztesség s más efféle szesz?
A tülekvők közt egy-kettő akad,
aki nemünk nevére érdemes.
A többi? Él, s már itt a föld szinén
vagy majd alatta undokká rohad.
S még jó, ha csak magában céltalan
az élete, s nem ölt meg másokat.
Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését -
Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva -
Az ismeretlen nagy hegyekre
hideg homályt áraszt a katlan.
A forrás tükre összetört,
hajdani arcunk láthatatlan.
Koloncokat hordok magamban.
Mit tegyek a lidércek ellen?
Sápadt arccal sovány halottak
járkálnak emlékezetemben.
Sokféle volt és kísértő az Éden.
Zengett-zúgott szép fáival köröttem
az érthetetlen isten tenyerében.
Hogy szerettem, nagy ég, ó, hogy szerettem!
Telhetetlenül, kétségbeesetten,
mennyi gyönyörrel, kínnal, könnyel
szerelmünk hosszú lángjában mi ketten!
Úgy látszik, bűnbe estem.
Egyre megy, milyen szándékból, miért lett
szívünkön, önszívünk ellen, a vétek,
ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned,
mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem,
ha, oktalan, megmárt a szenvedésben,
ha két önzés egymásnak szegülése
foglalja el helyét a szerelemnek?
Azt hiszem, hogy szeretlek;
(...)
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Tudom már, hogy érdek miatt
minden kötelék szétszakad
s nevetséges, hogy a reményből
egy kevés, a legkoldusabb
szív sarkában is megmarad.
Facebook
Pinterest