Vers
Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irigységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.
Szegény angyal vagyok.
Naponta élem meg
a pillanatnyi mát.
"Dúsak e pillanatok."
Érzem
a dolgok belső vérzését
(...)
mintha
leszakítanák rólam a csendet
üvöltenék.
Mindig minden megszépül utólag
összebékül az árnyék a fénnyel
az emlékezet nem törődik a ténnyel.
Hová mondd hová rejtsem a romlott éveket
belém gázoltál fölkavartad az életem
ami szép volt is a sodrásba veszett
mint levél a színét múltamat cserélgetem.
Helyet kereshet nálam a léted,
lényegem ízét, titkát ha érted
s én aki benned magamat hiszem
mert akarom, magammal viszem
a hitet, hogy bennem magad látod,
valós lényedet bennem találod.
Dehogy szeretlek! Nem szeretlek.
Fénybe sem, árnyba sem követlek,
meg sem kövezlek, meg sem látlak,
látni sem, tudni sem kívánlak,
szavad is szólhat bárki másnak,
lényedből eltűnt a varázslat,
tán nem is volt, csak képzelődtem,
köd vagy! Maradj is köd a ködben.
Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.
Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.
Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.
Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,
de elmosódom vele én is
és lehull és elvész a karom.
Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem!
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.
Facebook
Pinterest