Vers
Tegnap éjjel álmomban sütött a hold és táncoltam.
Hangom csuklott törötten, szellemek jártak körömben.
Nyelvem alatt izzó parázs, három napig tart a varázs.
Féltem, arcom földbe fúrtam, hideg verejtékben úsztam,
Vállamra ültek szellemlények, farkasszemet velük nézek.
Nem mondtak ők semmit talán, csak két szót súgtak:
Párizs, Halál.
S ez minden, amiért az ember él?
Setét, üres, határtalan kebel,
Oh, a te magányod rémítő lehet!
S így útazóim útra nem vezetnek.
Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,
A másik rommá tenné a világot,
Csak hogy fölötte ő lehessen úr.
Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.
Soha a nőkről csúnyán ne beszélj,
nincs oly alantas asszonyi személy,
aki ne volna méltó tiszteletre:
hisz asszony nélkül férfi nem születne.
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Egyik lábam: indulni nem mer,
másik lábam: maradni nem.
Sivatag fojt, taszít a tenger
- elég nehéz nekem, velem.
Bámulok a távozó hajó után.
Nem ugorhatok a tengerbe, szép a világ.
Nem sírhatok, hisz férfi vagyok.
Ketten vagyunk a születéskor.
Ketten vagyunk a szerelemben.
Csak a halálban egyedül.
Persze félelmetes,
hogy akivel vitázok, én magam vagyok.
Teremtek, rombolok, pusztítva, nemzőn játszok.
Honnan szabadult ide e gonosz kölyök, aki vagyok?
Facebook
Pinterest