Madách Imre
Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk Pajzsul áll Isten kegyelme. Tégy bátran hát...
Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy.
A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.
Elismerem én is, hogy a költő születik. Igen, mint a hadvezér, a politikus, a zenész, szóval minden, ki egyre vagy másra hivatva van. Kire géniusza nem mosolyog, az semmi stúdium után sem viheti előbbre ügyét.
A művészetnek is legfőbb tökélye, Hogy úgy elbú, hogy észre nem veszik.
Hát nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorúnak az, ki boldogtalan?
Szerelmi vallomásainkban, dalainkban oly óriásikat mondunk, hogy ha a megszokás el nem koptatta volna őket, valóban nőink kénytelenek lennének szemünkbe kacagni.
És végre a tudósnak is Könyvéből vajh mi haszna? Ha tudja is, mért van tavasz, De azt mégsem csinálja.
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, amelynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet.
...és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kívül?
Mi az élet költészet nélkül: csontváz, melynek bíbor ajkai, igéző keble lerohadtak, melynek csontüregében a kajánság kígyója lappang.
Küzdés az élet, nyugvás a halál.
Kétszer hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az előkészület.
A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élete buborék, mely nyom nélkül enyész el.