Madách Imre

Pár ezredév gúláidat elássa.

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, Nemes, de terhes, önlábunkon állni.

Előre csak önhitten útadon, Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté.

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod

Azt tartom, mely kacag, nem is valódi, Legédesebb percünkbe is vegyűl Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak, Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág, S így hervatag.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál, Szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél - hősödet meguntad; S üres szived most új lakóra vár.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad, Mit medve ellen vinni hősiség, Bolond.

A báj muló, s ha még nem volna is, Unott lesz holnap, ami elragad ma.

Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény.

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám! A férfiúhoz méltó ez s dicső ám. Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.

A tett halála az okoskodás.

Örüljünk, okosabb világ van, Örüljünk, hogy mi élünk abban.

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat, Mindenekre tiszta fénypalástot ad. Egyiránt borít el bércet, völgyeket, Tán az egyenlőség tart ma ünnepet. Ünnep van valóban, ím a büszke vár Dús világításnak özönében áll, Fényes csarnokáról hangzik a zene, S vad dombérozásnak hangja jön vele.