Madách Imre
Ez régi dalja a szerelmeseknek: Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel A szenvedélyt, előtte senki még Szeretni nem bírt, és ez így megyen Nehány évezred óta szüntelen.
Ha oly sokat csatáztam hasztalan, Csatázzam újra, és boldog leszek.
Elválnék tőled, szívemet kitépném, Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, S te is nélkűlem boldogabb lehetnél; De ott van újra a már meglevő rend: Az a tekintély - egyházunk szava; S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd. S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád.
Te csak virág légy, drága csecsebecs, Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk.
Győztél felettem, mert az végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen, de új erővel felkeljek megint.
Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog.
Mi vagyok én, azt csak magam tudom, Mi voltam, azt ne tudná senki bár. Mivé leszek - majd látja a világ.
Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Dacolhatok még, Isten, véled is. Bár százszor mondja a sors: eddig élj, Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
A csillagok megettünk elmaradnak, S nem látok célt, nem érzek akadályt. Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét. Hideg borzongat, Lucifer!
Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Ne oly vágtatva, még jókor beéred, Talán előbb, a célt, hogysem reméled, És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre, Míg én kacaglak. - Menjünk hát, előre!