Vers
Hiányod homályos szürkeség,
szomjúhozlak, sóvárgom érted,
jól tudom, nem vezet visszaút,
elindulok, talán elérlek.
Űzött ma hozzád a vágyam,
légy ringató puha ágyam,
lényeged titkára szomjazok!
Nyírfaág karokkal fonom át
pillanatunk gyönyörét,
s lankadó tüzébe hamvadok...
Én - Te leszel már és Te - Én leszek!
Léted, ha mégis visszaveszed
volt önmagad vissza hiába várod,
rezgéseid atommezeje nem szabad,
sokkal szegényebb, sokkal gazdagabb
lényegünkből ami majd megmarad.
Bár gyötör az élet és félem a halált:
Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen,
Antik pogány öröm mosolyog csendesen.
Imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel
Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon
(s ha elérne téged átok vagy ima
ne kérdezd kinek szabad majd sírnia).
Meg kell tanulnom hazugnak lenni
hogyha így élek megsebez bármi
Könnyedén túllépni nem nézve vissza
elrohadt szívvel halkan bólintva.
A hópehely tovább maradt hajában
mint szerelmes szavaim
gondolatai között.
Csak az a sok emlék ne volna!
Miktől nyugodnunk nem lehet...
Mik Őt mindig elénk idézik...
És felszakítják a sebet...
Arra riadok kezem tördelem
hirtelen nem tudom mi lett velem
Nem értem honnan a riadalmam
mikor én csak adtam adtam adtam
lehet hogy rosszul lehet hogy rossznak
Hajnali égben átkok kavarognak.
Várlak a déli sugárban
Várlak az éji sötétben
Várlak a télben, a nyárban
Várlak a földön, az égen.
Várom, hogy visszajöjj.
Veled úgy járnám végig a jól ismert helyeket,
Mintha először látnám őket.
Facebook
Pinterest