Koosán Ildikó

S ha születik más, egy jött-ment idegen, a régi "énnel" akkor mi legyen? mondják majd: igen! szakított a múlttal, a megszokással, a régen tanulttal, mégis, ha mint embert nézzük... más, merő tévedés lett, megalkuvás, kezében bot, nincs szívében zsoltár, más istent hisz, más urat szolgál, része az önző, számító világnak, csupán árnyéka régi önmagának.

Tetőled távol mit tudnék magammal kezdeni, s te mit várnál egy ismeretlen mástól? Vajon a hév, ami ma összeláncol meg tud-e minket védeni?

Kedvesemnek

Két testben egy lélek voltunk... mindketten vétlen; menjünk el inkább észrevétlen egymás mellett, nem kellenek szavak; láthassalak úgy, mint mikor enyémnek tudtalak...

Nem gondolok ki semmi újat, hagyom jövőm, s veled a múltat idő kútjába elsüllyedni, hozzád többé már nem köt semmi.

Új dallam zúg bennem, lázban égek, tenni szeretnék valami szépet. Várlak, gonosz az idő, nem halad, ha nem vagy itt, üres a pillanat! Mi ez? Tagadom! Futok előle, mégis akarom! Hagyom, hogy teljék benne kedve a sorsnak s neked. Te akartad, hogy megszeresselek!

Ural a szépség bűvös hatalma, csábít a szépség birodalma. Keresni fogom, amíg csak élek, gazdagodjék véle a lélek.

Mennyire szeretlek! érzem, ez szinte fáj. Töröld le könnyemet becéző szavakkal és ölelj magadhoz ezen az éjszakán.

A reménység régen elhagyott, elfelejtett boldogság vagyok.

Helyet kereshet nálam a léted, lényegem ízét, titkát ha érted s én aki benned magamat hiszem mert akarom, magammal viszem a hitet, hogy bennem magad látod, valós lényedet bennem találod.

Hiányod homályos szürkeség, szomjúhozlak, sóvárgom érted, jól tudom, nem vezet visszaút, elindulok, talán elérlek.

Űzött ma hozzád a vágyam, légy ringató puha ágyam, lényeged titkára szomjazok! Nyírfaág karokkal fonom át pillanatunk gyönyörét, s lankadó tüzébe hamvadok...

Én - Te leszel már és Te - Én leszek! Léted, ha mégis visszaveszed volt önmagad vissza hiába várod, rezgéseid atommezeje nem szabad, sokkal szegényebb, sokkal gazdagabb lényegünkből ami majd megmarad.

Teher a hála, de a hálátlanságnak fájóbb a súlya.

Csodálni a lét kristályvirágát, szívekbe hajló fényes ágát, s e szépséget mind csokorba szedve vigaszul hozni az embertelenbe.