Vers
Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár
s közönyt és hallgatást kapott cserébe,
számodra most is nyitva, de ne nézz be,
hisz odabent nem ég a régi láng már.
Ma minden apró árulásodat
jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten,
hányszor hazudtál s én hányszor tettettem,
még sincsen vád és nincsen bűntudat
s egyszerre értelmetlen és üres lett,
ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.
Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;
szívem pokol, megmutatom, hogy ég;
de hisz tudod, választóvíz szerelmem,
melyben megtisztul az érzékiség.
Nekem szabad egyedül Érted égnem;
mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.
Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.
Az idővel az a gond, hogy semlegesnemű;
az előjelet mi tesszük ki elé, a fáról földre szállt elitfaj, az emberiség,
az öldöklő és érzelmes csimpánzcsalád.
Ha elképzelem, hogy
halálom
kiket hangol majd
miféle örömre,
egészen elmegy
a kedvem az elmúlástól.
Egy perc enyém, mit olykor szívszorongva
lesünk, de jő és némán elszalad,
egy perc: amíg a szárnyas gondolat
nagy messzi útra szárnyait kibontja.
Miért is bánok magammal keményen
- kérded - sőt olykor embertelenül?
Tekintsd a hangszert, s tűnődj a tényen:
a húr is csak akkor zeng, ha feszül.
Oh, csak egyszer mondhatnám ki,
hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.
Eddig elélt életed
minden fájdalma, félelme
térképet rajzol a testedre,
és a kudarcok könyvét
olvashatatlan betűkkel
írja arcodra.
Testemben jéghideg remegések
csuklóm környékezik könnyed kések
Messze az éjben valaki táncol
vergődik bennem bárki s a bárhol.
Facebook
Pinterest