Orbán Ottó

míg örök szerencsejáték világkezdet és világvég: aki tesz, tesz - kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz...

Az ember többet elvisel annál, amennyit képzel. Túlélem. Megyek fényes, sima arccal: szárnyas sorsom verdes suhanni készen.

Mi más a végtelen hibája, ha nem az, hogy nem fér a fejünkbe?

Az ember az első prímszám, ő az Egy; a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött.

A szerelem sziget az óceánban, s a szigetlakó kalyibája olyan, amilyen, de maga építette egy házhelynek és sírgödörnek egyaránt alkalmas földdarabra.

Sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat.

A helyzet ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy "szebb jövő" meg "majd az utódok", s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak.

A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; más szóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba.

Te meg én, ez annyi, mint nem tudni, hol végződsz te s hol kezdődöm én, akár a szerelemben. Te én vagyok.

A történelem vulkán és gyomrában a megválaszolatlan kérdések lávája izzik.

A szerelem lényege, mint a verseké, a rögeszme, mely India Háromarcú Isteneként teremt, megőriz, pusztítva megújít, és minden változatban változatlan.

Az emlékezetben folytonos a jelenidő, s a színhely ismerős, de ismeretlen is, színéről édenkert, visszájáról pokol: akár a korai kereszténység s a forradalmak idején, minden tüzes... ha hozzáérsz, megéget a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;

Egyre többet értek az életemből, mert egyre több belőle az, ami messze van, nagy ár az ingatag tanulságért.