Vers
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet, fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol, nem engedném el a kezed!
Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt, Fák és virágok szórnak hűs illatot. Járok köztük, és egyik se vesz észre. Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel, Tökéletesen hasonlítok rájuk.
Kibírtam én már sok telet, Míg jöttek a jégtörő szelek, S gallyaimon, mint húrokon, Új fuvalmak zenéltek! Így múlnak, újulnak évek... Én az időkkel bátran szembenézek!
Én vagyok bűnös, én tettem sokat, hogy elpusztítsam mennyországomat, mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba, azt hittem, vehetek mindent magamra. (Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?) Nem tudom, nem tudom... Tiszta ész? Kikezdi a valóságot, mint a penész: nos, ennyire vitte a tiszta ész.
Nézek, nézek, nézek hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba - - - olykor olvasok is (nem jelekből, ó nem, csak könyveket, újakat ritkán; régebbieket). És semmi. Mindig semmi. Ismétlődő, értelmetlen jelek. Krónikus üzemzavar? Kétségb'esett üzenet? Ki tudja? Én mindenesetre így leszek mindentől, ha nem is szabadabb, mentesebb.
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Szeretlek önzésből, kimondom; mert a midőn szemedbe nézek: egyszerre tűrhetőbb a sorsom s én kezdlek vigasztalni téged!
Kire világít arcod csipkebokra? S ha látnálak is, mi maradt belőled, s belőlem mi? És abból, hogy szerettél? Csak a szavak, s a szégyen íze főleg. A lélek előbb rothad el a testnél.
De hova rejthetném a testem
titkolni hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad
csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet.
Ha ketten, hárman néha összejönnek, Miről is folyhat köztük a szó-beszéd? Egy másik ember lesz az áldozatjuk, Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt. Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan, A szó mielőtt még lelkedhez ér: - Rágalmat szóró, pletykázó világban, Lelked maradjon mindig hófehér!
Nem vagy te legszebb a világon, Tán oly szép sem, mint képzelem, De nékem érted szép az élet, És boldogság a szerelem.
Hosszan nézek el utánad, S mint örvény a víz alatt, Meg-megkapja és sodorja Lelkemet egy gondolat Tán utolszor láttalak most, Vagy ha látlak ezután... Csak most érzem, hogy szeretlek, Hogy szeretlek igazán.
A magány vaskos átok, fullasztó súlya nyom. Kit mindig megtaláltok, egyedül van nagyon.
Facebook
Pinterest