Vers
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt soha még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben a Kezdet és a Vég...
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.
Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi,
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?
Milyen kár, hogy mindig összetévesztelek.
Most, hogy ott állsz a másik parton
nélkülem, mit egész jól viselsz,
csak gyűlöllek érte, nem haragszom.
Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl,
S néma a múltnak szája, az a kedves.
Nő az idő mögöttem... s én - kihúnyok.
Mindig halkabban, csendesebben,
Mindig távolabb, távolabb...
Halálvágyban szőtt álmokat
Ringatok el sok régi sebben.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis "önmagadból", és összetör:
Csak hogy felemelhessen.
Sokszor kísért egy halk zene
- Egy régi-régi dallam -,
Mintha fülembe csengene
Édesdeden és halkan;
"Világ, világ, te hős világ!"
Ó, hogy szerettem, istenem.
És hányszor szólítottam
Szelíd szavakkal, kedvesen!
De nem szólt, nem szólt egyre sem,
s dühömben tűzredobtam.
Kezében óriás rostával
Áll az Idő, és rostál egyre,
Világokat szed ki és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.
S aki kihull, megérdemelte.
Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.
Facebook
Pinterest