Vers
Önmaguk istenítésére
vannak emberek
akik önző módon hisznek
pótolhatatlan egyetlenségükben
s hogy felettük nem jár el
a cserbenhagyó idő
a történelembe írva látják nevüket
pedig az csak egy kavargó porfelhő.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.
A boldogság mi? Szerelem,
Mely üdvözít, mert végtelen.
A boldogság mi? Összehangzat,
Fájdalmak szülte égi magzat.
A boldogság mi? Győzelem
A kínokon, az életen.
Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten, nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?
Én nem tudhatom,
hogy boldogul más a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Bensőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon!