Vers
S várom remegve, mosolyogjon kedved,
Mert jó, ha vergődésemen mulat:
Csak vergődés a méltó hódolat.
Szelid dörgésben, jó harmatban
csurgóra húzott rossz kalapban
nem fogok bolyongni már többé,
űlök és mosolygok örökké.
Fürdőm vagy te, csengő italom.
Karod hűs ár, melled kavarog,
fülemben is csupán úgy csobog,
hogyha lélegzel a vállamon.
Sírjatok, szeretők: sír a Szerelem!
S tudjátok, miért? Mert hallgatnia kell,
hogy mindenünnen lányok jaja kel
s csurran szemükből fényes gyötrelem.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
Ámulva búvik a szivem
S zizegve hull a naptár levele.
Vén küszöböm sír, mint a gyerek,
Amikor jössz, hogy többször gyere.
Hányszor hagysz még el
amíg én is belátom
nincsen helyem a világodban
eltévedt holdja vagyok
a hozzád vonzó hatalmas erőnek.
Le is tört végképp minden büszkeségem,
Jégember lettem, fáradt, elkopott,
Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen,
Nem bánom, a világ bármint forog.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'...
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem...
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
(...)
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Ha most elmennél,
utánad kószálnék én is,
mert magaddal vinnéd
a keskeny ösvényeket is,
amelyeken elbotorkálok
naponként hozzád.
Halkan belépek. Melléd ülök este,
szemem a homályon át rád mered.
Amikor minden titkodat kileste,
megcsókollak és lassan elmegyek.
Facebook
Pinterest