Dante Alighieri

Ott van a Paradicsom a Mennynek minden helyén, habár a Legfőbb Jó kegyelme nem mindenkire egyforma erővel árasztja áldását.

Eltávozott a nap, megjött az éjjel s a földi lelkek fáradalma, búja enyhén oszlott a barna légbe széjjel. Csak én magam készültem háborúra a szánalommal épúgy, mint az úttal, melyet emlékem híven rajzol újra.

Kik példáját nézik, könnyen belátják hogy milyen múló az asszony szerelme, ha szem s tapintás föl nem szítja vágyát.

Gondold meg, hogy ez a nap soha nem virrad fel még egyszer!

Magadra vess, ha homályban maradnál, mert nem engedi látnod a hamis kép, amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.

Sírjatok, szeretők: sír a Szerelem! S tudjátok, miért? Mert hallgatnia kell, hogy mindenünnen lányok jaja kel s csurran szemükből fényes gyötrelem.

A legforróbb hely a pokolban azoknak van lefoglalva, akik az erkölcsi válság idején megőrizték semlegességüket.

A szerelem minden erény forrása, út a szellemi megtisztuláshoz és az erkölcsi tökéletesedéshez.

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg.

De akarat nem mindig úr az orcán, s könny és mosoly fölött olyan hatalmas az érzés, hogy a legőszintébb lélek akaratán leginkább diadalmas.

Gyenge annak a szerelme, aki csak szavakban tudja kifejezni, hogy mennyire szeret.

Csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.

Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.