Vers
Ó, úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Csodálni a lét kristályvirágát,
szívekbe hajló fényes ágát,
s e szépséget mind csokorba szedve
vigaszul hozni az embertelenbe.
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
Elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén
S egy csókom haragod fellegit elzavará.
Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,
lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?
Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.
Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.
Magányod csöndjén áthatolva
Suttogás ébred, halk neszek,
Éjfélt kongat a toronyóra,
Mint álmos, késő üzenet,
Az idő hömpölyögve múlván
Útjában mindent elragad,
Sok-sok órája, mint a hullám,
Sodorja ifjúságodat.
Mert semmi se olyan kevés,
És semmi se hull úgy a rögbe,
Mint a földön az esküvés,
Hogy "mindörökre".
Megyünk a dombon fölfelé,
alattunk zölden nyílik szét a táj.
Virágzó ágak habos rácsa közt
oly kék a magas ég, hogy szinte fáj.
Facebook
Pinterest