Vers
Csak ez a csontot csavaró
és véremet faló
pokoli kín, csak ez maradt.
Ez még tőled való.
Ezt még te küldöd, ezt a kínt.
Ezt még te üzened.
Ezen keresztül visszajársz.
Ott les a két szemed.
Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
(...)
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szivemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok... végre letalálok...
Szeretsz? De én megint magam vagyok
S mint elhagyott halott
Kit senki, senki nem viraszt
Fölérez, éled ujra bennem
Szerelmem -
Sikong és te nem hallod azt.
Nem hallod azt se meg soha
Mikor szólitlak, hívlak, vágylak,
Nevedtől hangos a szoba
Ahol a sóhajtásaim tanyáznak.
Ez hát a hon... Ez irdatlan
Hegyek közé szorult katlan.
S az út... kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre,
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
Bélyegével homlokomon...
Szerzett ellen, vesztett rokon
Átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ezt a hont más?
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Tegnap kuszán, napittasan remegtem én is.
Arcomon izzott a nyári rozsda:
veríték, vér és szerelem.
Ma már hideg van. Elsáppadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?
(...)
Ma nem vagy itt. Im elküldöm neked
a haragom.
Nagyon szenvedj.
Mint én.
Akarom.
Csak én hordozom arcod itt benn,
Csak nekem vagy te minden, minden
S tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget,
Amit szemed rámégetett,
Hordom fájósan, boldogan, titokban...
S ha elenyészünk végképp odalenn:
Melletted nyugszik hamvadó fejem,
A néma éjben átkarollak,
Porló szivem szivedbe olvad,
Együtt leszünk, míg tart a végtelen!
Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.
Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!
Nekem te most is az vagy, ami voltál,
Mikor először keblemre hajoltál:
A legjobb, legszebb, leghűbb szerető!
A több mint angyal -: az igazi nő!
Múltba hadd nézzen a szem,
a tűnt idő szivünk hadd szántsa mélyre,
a bús jelen így egybeforrva véle
egy sors, egy élet, egy vérség leszen.
A vándor azt, hogy hol kövesse híve,
ha szétágaz ösvénye vadon íve,
úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat
zöld ággal hintve, jó irányt mutat.
Így vár, a tűnt küzdők útjára hullva
törött boldogság és sok drága hulla.
Sok bánat ért, de mindent elviseltem,
Melletted élve, téged fogva át,
Mint a madár, mely párjához simúlva
Könnyebben tűri erdők viharát.
(...)
Ha lelkem csügged és elszállni vágyik
E földről, hol nem szívesen marad;
Szerelmed az, mely vissza-vissza térit,
Mint tavasz a vándor-madarat.
Csak életerős ifjúság
vív a szenvedéllyel tusát,
hajsza az, esküvés, dübörgés,
no meg a kölcsönös lelki gyötrés!
Facebook
Pinterest