Vers
Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog, minden egy szürke váz körül forog, fénnyel cifrázva, könnyel is tele... Az életünk egy furcsa kis mese.
Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban.
A szivem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
boldog! az! - De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam.
Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz. (...) Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.
Rád vágyik vissza minden örömöm. A legnagyobbat neked köszönöm, s hogy nem még többet, csak az én bünöm. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. Alkalom, hogy sose felejtselek.
Valómnál jobbnak, nemesebbnek játszom előtted magamat. Attól vagyok jobb, mert szeretlek s mert felemellek, magasabb.
Felégettem magam mögött minden hidat és örülök, hogy a hidak felégtek. Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok és kevesebbet értek.
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
(...)
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Nem akarlak és rád gondolok, menekülnék és nem tudok, nyugalom kellene, béke, csend, de itt visszhangzol, idebent.
Tudjál álmokra várni, ahogy ők tudnak várni rád, az éber csak így nem csalja meg magát.
Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam.
Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos, kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal. Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos erdőd az égigérő, örökös virradatban.
Születtem. Születtél. Hogy boldog veled legyek. S te velem. S legyünk egymásba ojtott két láng: tüzed, s tüzem.
Facebook
Pinterest