Vers
Én bántottalak
és megaláztalak,
örömeidtől de sokszor megfosztottalak.
Nem tudom jóvá hogyan tehetném
minden fájdalmas pillanatodat.
Pedig nagyon szeretném.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez kevés az értelem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul gondolattanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
(...)
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?
Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön; nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messze szállna,
Mint egy csapongó, égi mámor
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...
De nem jön, nem... az én szerelmem.
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.
A feleség vigaszra lel,
barát helyett kerülhet másik,
de van egy árva szív, amely
emlékszik, érez mindhalálig.
Képmutató és nemtelen
világában a rút közönynek,
sok álnokság közt egy helyen
találtam szent és tiszta könnyet:
a szegény anyák könnyeit.
Ha gond vagy bosszúság napomat árnyba vonja,
s forró csókjaidat csak úgy
lanyhán viszonzom én - ne gondolj semmi rosszra,
ne kételkedj s ne haragudj!
(...)
Nem hagylak cserben én, de ha te elhagysz engem,
vád csap rád, magány, rettenet,
s belátod: csúf a sors, s becsülni kezded csendben
fanyar, hűvös szerelmemet.
Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat.
Nem merek rádnézni: éjszakázó
Fáklyaszemem összekormolna;
Nem merlek szeretni: reszkető, rázó
Szerelmem láza rád is bajt hozna.
(...)
Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel
Halálos mélységbe rántanálak,
Nem merek rádnézni, mert bűnös szememmel
Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.
Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.
Hiába akarlak letörni szivemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.
Minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint a megadással lecsukódókból.
Facebook
Pinterest