Vers
Ó, szép szavak barokkos balzsama, - ne hosszabbítsd a kínjaim! A féligazság: múló novokain. Az egyenes beszéd, nekem csak az a szép.
Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szolgáljon néked kezem és ajkam,
Virágos réten meghajló térddel
Rózsát és mámort gyüjtsek ölembe
S adjam tenéked.
Szemem a kelyhek mélyébe nézzen
S legyen a tükre sokszinű kéjnek
Szomjazzak vágyban - s harmattal mosson
Téged a könnyem.
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad
mindent, amit szeretek.
Csak élni, élni emberek! Időnk oly gyorsan elpereg, egy perc csupán az élet... de ez a perc lehet csodás teremtő munka, alkotás, amely megőriz téged.
Fölemelt karral álltam az ég alatt és teli volt a rét csillaggal és katicabogárral!
Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
És nem jutott az egész senkinek.
Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa. Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt: "Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem, jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"
De szeretni csak szabadon lehet. Egyenlő méltósággal. Külön világ, szemben külön világgal. Az eggyé olvadásuk: csoda, ünnep. De nincs embernek emberen hatalma. És semmi nincsen, amit követelhet.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, hogy azt hihetném, meghalok bele.
Facebook
Pinterest