Vers
Gőgös vagyok, mert szeretlek,
s alázatos, mert szeretlek.
Könyörtelen, mert szeretlek,
s irgalmas, mert szeretlek.
Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát - az éj delel -
Hogy vége lesz, hogy bírja el?
Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem kezedbe, nézzed,
keserü életemet, egyetlen terhes gazdagságom.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Mert mi vagyunk
az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör,
fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él,
mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset
ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat,
soha el nem múló nyárban csónakázik,
soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat,
s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.
Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék,
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,
(...)
s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.
Sóvárogni az éjszakában
egy másikért aki megért
súrlódjék vágyam zsongva lágyan
egy csillaghoz mely számhoz ért.
Nem leszel több, ha csak beszélsz
Olyan légy, mint a szívverés
Ritmusa nem sok, nem kevés
Ismerd hibáidat, bánd a bűnt
Ne kívánd, ami messze tűnt
Vedd észre végre, hogy ki vagy,
S ahhoz örökre hű maradj.
Az aljasságra vicsorgó gyűlölet
Is eltorzítja az arcvonásokat.
Az igazságtalanság miatt érzett haragtól
Is bereked a hang.
Facebook
Pinterest