Vers
Hol boldog béke van, bátran épít akárki,
az áttetsző patak kerteken át folyik
a földre, rábizott vetés híven csiráz ki,
urának hozza majd nemes gyümölcseit.
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül.
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltozhatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
Ott rossz kedély nem férhet el,
hol néhány jó társ énekel,
nincs ott irigység, gyűlölet,
viszály, harag nem sért szivet,
gőg, gond s minden, mi húsba mar,
bú, bánat elmúlik hamar,
ki dalban örömét leli,
bűn ebben őt nem terheli,
Istennél több tetszést arat,
mint más öröm az ég alatt.
A sátán művét rontja meg,
visszatart sok gyilkos kezet.
Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.
Szerelmem, szerelmem, rózsa voltál, ékes,
bodros, üde rózsa, szirmokkal szépséges,
tőlem halvány, hozzám kedves, értem feslő,
nekem nőtt virágszál, rózsa, rózsafelhő;
virágszál voltál, ah, sudár liliomszál,
hajló-karcsú száron bimbó, viritottál,
szerelmem, szerelmem, s most mégis, mint hullám,
szemem könny borítja, miattad csordulván.
Szép tarka madár volt a lelkem;
Voltak ragyogó tollai:
Reményekkel, vágyakkal telten
Indult a nagyvilágba ki.
De jöttek éleskarmú vércsék!
Egymásután mind rácsapott.
Tollait egyenként kitépték...
Én meghaltam, halott vagyok...
Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
te adtad, vissza is te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak te tudod, így lett-e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
(...)
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
Itt ülök aggból, s gyermekből gyúrtan.
Félek, az álmom álmokon túl van,
és el nem altat.
Csókolj meg és szeress jobban
és csókolva és szeretve
végy öledbe és kezedbe,
gyógyuljak meg illatodban.
Csókolj meg és szeress jobban.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Mi lesz a sorsunk nem tudom
az egyre nyaktörőbb uton
addig élek amíg te éltetsz
ölelésed a szakadék
szélén a végső menedék
veled még a halál is édes.
Az igazság oszthatatlan. Vagy minden oldalát megvilágítod, vagy hagyd sötétben, míg kedvezőbb fényviszonyok lehetővé nem teszik, hogy teljes képet alkoss.
Facebook
Pinterest