Vers
Rangját rejtse bár,
ilyen a költő sorsa már:
tüstént ráismer s tiszteleg
királyának a kikelet.
Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk - s nem látjuk, hogy üdv.
A viszontlátás üdv, a búcsú seb,
az új viszontlátás még édesebb,
és éveket pótol egy pillanat;
a végső válás mégis megmarad.
Koszorút nem áhítozni: méltóbb.
Hős névnél dicsőbb az emberüdv.
Holt avarrá hervad a babérlomb,
büszke főn a puszta csont kiüt.
Kit a fénylő arany vakít,
Mammon szolgája lesz,
s csak pénzeszsákot szaporít -
egyetlen gondja ez,
jaj annak, mert a nyomorult
a szabadságból kiszorult!
Aki könnyen megveti,
mit a bolond remél,
kis háztartását vezeti,
s csupán magának él,
igazán az mondhatja csak,
hogy jó neki, mert ő szabad!
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!
Ha az utókor tiszteletére vágysz, az utókort tiszteljed magad is.
Nincs oly csapás, bármerre dúl,
mely idővel nem csillapul,
és meg nem szűnik végül.
Csak az öröklét végtelen,
el nem csitul egy percre sem,
hánytorog szünet nélkül.
Facebook
Pinterest