Vers
Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek - Hajnaltüzes hajlék a te közelséged.
Csak száll a por a finom esti légbe, S örökre egyesülve benne réved az elmúló - kifogyhatatlan élet.
Mintha már látnám is, Jő felém egy árnyék, Mintha az árnyékban Magamra találnék. Hiszen én jártam itt - Ide be van nyomva, De már nem ismerek A saját nyomomra.
Be nem váltott szép ígéreteim
húzzák már le a zsebem, aranypénz
helyett. Üresen kongó reggelek.
Ki volt, ki nincs, sosem lesz többé már,
fázom, kitakarsz, nem vigyáztál rám.
Ezer arcodból egyet mutattál,
Vagy egyet sem? Itt szinte egyre megy.
Dobtam aranyzsinórt, nem kaptad el...
Az "örökké" a földre leesett.
Árnyak közé vegyül most Az újabb árny-alak: "Ki vagy?" "Hát meg nem ösmersz?" "Én vagyok tenmagad!"
Nem volt elég lelkem a jóra, s nincs elég erőm rossznak lenni, nincs már se könny, se bűn, se semmi. Csak fáj a föld, az ég s a szívem.
És nem tudom: holnap milyen leszek... De útja bármilyen messze vigye, az az uj lény, akivé holnap válok, A régi szomorút felejtheti-e, Felejtheti-e...
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!
Szomorúbb vagyok a parti fűznél és szép szavakkal szeretlek mégis pedig te szebb vagy a százszorszépnél és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.
Amikor ősszel, ha haloványan csillog a napfény, egyszerű szavakkal hódolok néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz szeretheti a bágyadt folyót.
Te egyedül, aki sose bántott (...) Te mondd el helyettem egyszer nem tévedtem egyszer nem vétettem amikor ágyamat szíveden vetettem.
Szemed ezentúl mindig a szememet nézi, bárhová bújsz, és bárhová tűnök el végleg, vagy csak néhány percre, most már szinte mindegy, és tudd, hogy ezen nem segít most már sem az emlékek hiánya, sem a varázslat. Sosem voltál, és én nem leszek sosem többé ugyanaz. Elnyertem tőled az angyalodat.
Facebook
Pinterest