Vers
Könyek gördűltek szép szemedből,
Reszketve nyúlt felém kezed,
És elválánk némán zokogva,
És szívünk mélyen vérezett.
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom,
Légy halála életemnek
S élte haldokló szivemnek.
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja "Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!"
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
Szeress, ha van hozzá erőd,
és ha tüdőd kibírja
a hőséget, mit indulat
és test egyként parázslik!
Szeress. Tetőled eltűröm.
Szerethetsz mindhalálig.
Ah nem tudlak elkerűlni,
Mert szivemben vagy;
S szép, mint hajnal szép világa,
De - kegyetlen vagy.
Inkább válnám életemtől,
Elszakadnék en szivemtől,
Poklot érted megkerülném,
Minden jómat eltemetném
Inkább, mint elhagyjalak.
Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.
Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen - mert a csomó örök.
A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.
Az út az erdőn kétfelé ment -
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.
Ez a kongatás (még nincsen vége)
Véres és üszkös gyönyörüsége
Dacomnak, mely még néha lobban
S fülemnek, mely tűzharangot hall:
Bim-bum, bim-bum,
Rángassuk hát: ki tudja jobban?
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Nem ravatalos szűk szobában:
Ott fent feküdt, a hegytetőn.
Tavaszi szél suhant felette,
Nappal a napfény nézegette,
Éjjel a csillagok, merőn.
Facebook
Pinterest