Vers
Nem tudlak elveszíteni,
visszajársz egyre bennem,
ismételt lángot szítani
szerelmeddel, szerelmem.
Újra és újra rám találsz,
nincs rejtek, hova bújjak,
elfojtsz, mint füst, mint lámpaláz
szorítja torkom ujjad.
Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépelődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
Ne is értsd meg soha.
Ami történt közöttünk, az megtörtént, és te sem tudod
- hatalmadban nem áll - meg nem történtté tenni, bárhogy űzz.
A volt-ból sose lesz nem volt, csak az nincs, mi nem létezett;
szóval tagadhatod, szíved annál inkább kimondja majd.
Vagy gondolod, magadnak tudsz hazudni, szerelemgyötört?
Faggasd csak, ha mered, lelked, s figyelj, suttogva mit felel?
Igenis rám tekintettél, befogadtál szívedbe, s ez
megtörténve marad most már, ameddig a világ világ.
A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugye - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Testvérem sincs. Magam vagyok csupán,
rokontalan, de szívós, furcsa lény:
mit bánom én, ha sivatagban állok,
csak fény legyen ott, áldott, drága fény!
Sívó homok, vagy perzselt szikes tájék,
oly mindegy nékem: köt a gyökerem,
de elhervadok, ha te nem ragyogsz rám,
mert sorsom ez a napfény-szerelem.
Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten.
Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.
Egy hölgyet láttam a mezőn
szépnél szebbet, tündérleányt,
a haja hosszú, a lába hab,
és szeme láng.
A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt; téged elereszt.
Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Facebook
Pinterest