Vers
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínű áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. (...) Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bűneit így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bűntelen!
Én szegény bolond, mit vesződöm itt veled? Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más...
Unom már minden részemet,
a gyomromat, a fejemet.
Egy nap a tükörből talán
idegen arc fog nézni rám.
Magyarnak születtem. Szeretem e földet Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én; Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet, - Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén! Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat, - Ezt a csodás érzést hogy is értené! Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad, Ha rút árulás tör idegen felé...
Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál.
Vajon lehet elfelejteni Sok fény és árny után, Ki jó barát, jó ismerős Volt hajdanán?
Az állatok velem rokoni lények. Bennük a létről emberi tudást érzek. (...) Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne: - képes az erkölcsre, kapható a bűnre.
Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.
Nehéz a szivem, hiszen bút fogan: örömöm tán a büntetések hozzák, hogy sírva nézem majd ha boldogan sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ! Ennyi az ember, s ennyi vagyok magam is. Nem több és nem kevesebb. Néha megostromlom a lehetetlent, Sziszifuszként hegyre hordom terheimet, azután visszahullok talajt vesztve megint. De magamnak is megbocsátok, ami nehezebb, mint átugrani saját, földre vetült árnyékunkat.
Kellene végre, aki hisz, magában is és bennem is, ki álmaimat ismeri, de megvédeni is meri.
Még néha jön, hogy újra fáj a múltak Eltűnt szerelme, túl e tájakon, Hová szelíd gőgömmel elvonultam, A néma röggel s hűs éggel rokon.
A sarkokon órákig álldogálok. Hazamehetnék - de minek? miért? Semmi közöm már e világhoz, és most tudom csak, hogy mit ér! Megfordulok, - de merre menjek? Hiszen te nem vagy már sehol! Soha, sehol már meg nem lellek, s mindig itt leszel valahol.
Facebook
Pinterest