Sajó Sándor

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, Csak magyar földön és csak magyarul; Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, Jobb is, ha szárnyam már most porba hull; De ezt a lelket itt hagyom örökbe, S ez ott vijjog majd Kárpát havasán És belesírom minden ősi rögbe: El innen, rablók - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat És ott égek majd minden homlokon, S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat A jó Istentől visszazokogom; És megfúvom majd hitem harsonáit, Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt: Bölcsővé lesz még minden ravatal, - Havas Kárpáttól kéklő Adriáig Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Köszönöm, édes anyanyelvem, Te gyönyörű, egyetlenegy, Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét S megengedted, hogy szívem dobogását Magyarul muzsikáljam; Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben: Áhítatomban búgó orgona, Búbánatomban síró hegedű, S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait A te tilinkód zendítette dalba.

Magyarnak születtem. Szeretem e földet Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én; Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet, - Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén! Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat, - Ezt a csodás érzést hogy is értené! Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad, Ha rút árulás tör idegen felé...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek.

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre - lent; Mosolyogva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Soha, soha egy kis göröngyöt innen Se vér, se alku, se pokol, se ég - Akárhogy dúl most szent vetéseinkben Idegen fajta, hitvány söpredék! E száz maszlagtól részegült világon Bennem, hitvallón, egy érzés sajog: Magyar vagyok, a fajomat imádom, És nem leszek más, - inkább meghalok!

E hármasszín a lelkemen ragyog, Számomra nincs szebb ezen a világon; E lobogót én, mert magyar vagyok, Hűséggel védem, szeretettel áldom.

Ki lelke mélyén ember és magyar: Eszményeinknek képét festi rája, S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal, A harcot érte hűséggel megállja!

De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!...