Nikolaus Lenau
1802. augusztus 13. — 1850. augusztus 22. osztrák költő
Hogy az élet bús torát hogy üljük: elfüstöljük, elalusszuk és elhegedüljük.
Még nem hallottam hangod ezelőtt, Csak gyönyörködtem arcod mosolyában, És elvesztem szépséged folyamában, Amint lelkembe tündökölve tör.
Ne távozzék szív soha szerelmétől messzebb, mint a rózsát ahova virulva vihessed.
Múltba hadd nézzen a szem, a tűnt idő szivünk hadd szántsa mélyre, a bús jelen így egybeforrva véle egy sors, egy élet, egy vérség leszen. A vándor azt, hogy hol kövesse híve, ha szétágaz ösvénye vadon íve, úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat zöld ággal hintve, jó irányt mutat. Így vár, a tűnt küzdők útjára hullva törött boldogság és sok drága hulla.
Gyönge, késő szülöttek, az éji rémtől balga, aki retteg!
Az ég arcán egy nehéz gondolat száll, az a felhő, az a vad és komor; mint lelkibeteg, kire éji harc vár, hánykolódik szélben a bokor.
Álltál-e már magadra hagyva, messze, isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben, ádáz sorsod kezétől megsebezve, s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?
Facebook
Pinterest