Vers
Szerénység, alázat: elkerültek az erények.
Fejjel falnak nekirontottam,
valahol mindig elrontottam,
de a hibáim az enyémek.
A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem.
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: "Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!"
Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.
Arcom vonását hordja ő,
de arca mindig változik,
átvési minden pillanat,
és mind messzebbre távozik.
Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt,
csak nem merte kimondani, mi több,
bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint
át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy
ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka
(a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha
elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?,
beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb,
akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.
Nagyon fogok szeretni valakit,
Mondjátok meg neki, jöjjön, rohanjon,
Hogy holnap mint hálálkodó kutya
Csókolja a kezemet egy új asszony.
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.
Könnycsepp -, egy hangya ivott belőle,
eltűnődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Facebook
Pinterest