Idézetek a szerelmi csalódásról
Nem kívántam már a halálát, nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerűen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát meghatározza. Talán ekkor jöttem rá arra is, hogy nincsen egyetlen. Mert az egyetlen csak ő lehetett volna.
Amikor a legizgalmasabb, a mi sztorink is félbeszakad: "következik"... "a legközelebb"... - mint a folytatásos regények. Jaj, hogy imádom az életet, jaj, hogy utálom az enyémet!
Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!...
Csak egy bolond akarná, hogy a szívét ugyanaz a férfi kétszer is összetörje.
Tudom, hogy kívülről jól mutattunk. Az igazság azonban az, hogy soha nem éreztem önmagamnak magam mellette. Mindig az volt az érzésem, hogy színjátékot játszunk. Valahogyan nem tűnt valóságosnak az egész.
Ami akkor, rég, és azóta történt, dac és gőg nélkül most csak fájni tud; a fájdalom közel hoz, s a melegség, a régi melegség szívemre fut: most úgy érezlek, ahogy magam érzem, s a valóságot nem, nem, nem hiszem, és eljátszom, folytatom életünket, úgy, ahogy kellett volna, hogy legyen.
A férfiak nehezen hiszik el, hogy valaki, akivel gonoszul bántak, már ne szeresse őket.
Ne gyújts tüzet, nem kell, hogy újra lássam Homályba veszett vonásaidat, Maradt-e még utánam bármi hátra. Láng, szenvedély helyén kihűlt salak. Sötét van. Többé ne is lássalak.
Kifosztottad a testem, de vele a tiéd is kiürült. Nem mutattam, mert nem értetted fájdalmamat, mert érzéketlenséged érzékenységem megölte. Birodalmad a fájdalmon túl van.
Nem cseng ki többé már csúcsidőben szerettem őt most nyilván hívja más hogy mennyi extrát hittem én e nőben most itt állok és nincs szolgáltatás.
Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe.
Nem, ez a szív nem hisz már a vágynak, S nem bántja már elmúlt zűrzavar...
Már emlék voltam. Találkozásunk pillanatában.
Szerettem egy lányt, aki viszontszeretett, ám el kellett őt hagynom. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítanák. Bármikor közeledtem is, a lándzsahegyeknek ütköztem, megsebesültem, vissza kellett fordulnom. Szenvedtem így sokat. A lány ebben nem volt hibás? Azt hiszem, nem, sőt tudom is. Az iménti hasonlat nem teljes, engem is fegyveresek vettek körül, akik lándzsáikat befelé, vagyis ellenem fordították. Mihelyt a lány felé közeledtem, először is az én fegyvereseim lándzsáiba akadtam, és már innen sem juthattam tovább. Talán a lány fegyvereseiig nem is hatolhattam sosem előre, és ha mégis, már vérezve az én lándzsásaim döféseitől, önkívületben. Egyedül maradt a lány? Nem, elhatolt hozzá egy másik férfi, könnyen s akadálytalanul. Magam, erőfeszítéseimtől kimerülve, oly közönnyel néztem, mintha én lennék a levegő, melyen át arcaik az első csókban összeértek.
Aludni akartam. Álmodni akartam. Menekülni akartam. És úgy ébredni, hogy mindent elfelejtettem. (...) Amíg a dolgok kimondatlanok maradnak, van rá esély, hogy elfelejthetjük őket. Hogy tudunk úgy aludni és álmodni, hogy felébredve eltűnjön, absztrakt képzelgés legyen, olyan jelenet, ami csak a fejünkben játszódott le, ahol azok az álnok gondolatok és fantáziák fogannak, amelyek mindennapos hűtlenségként jelen vannak minden - még a legemésztőbb - szerelmi kapcsolatban is.
Megöltél engem illatozó szavakkal s mit elhallgattál.
Facebook
Pinterest