Idézetek a szerelmi csalódásról
A szív törékeny dolog, ezért kell nagyon vigyázni rá.
A legtöbben meg sem érdemelnének. Aki viszont megérdemelne, máshoz gurul tovább, csak keréknyom marad, barázdái közt őrizve a szégyen és csalódottság keserű elegyét.
A régi, bukott, fekete szerelmet csakis az új, tiszta, fehér szerelem gyógyíthatja meg.
Várunk a szerelemre. Elképzeljük az első csókunkat (...), az első "szeretlek"-et, de sosem képzeljük el az első csalódást. Talán azért, mert még elképzelni is túl fájdalmas. De ha úgy vesszük, igazán a szerelem fájdalma változtat meg minket.
Én szenvedek, s pedig miattad, Miólta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe. S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem.
- A szerelem a legfeketébb minden dögvész közül. Ha belehalna az ember, talán volna valami jó a szerelemben, de a végén mindenki kigyógyul. - Én nem gyógyulok ki belőle. - Ó, dehogynem! Kigyógyulsz. Csak egy pár szegény nyomorult pusztul bele néha a szerelembe.
Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke. Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres.
Csak tested illatát tudnám elfeledni, nem kívánnám magam miattad sírba vetni. De itt ég bennem és idéz, idéz, s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!
Bár csak képes lett volna határozott ultimátumot adni neki. Ő vagy én! De mint mindig, most is józanul reagált. (...) Eltűrte a viszonyukat, mint valami ideiglenes árat azért, hogy ne veszítse el, abban a reményben, hogy majd észhez tér. Kínjait megkétszerezte a tudat, hogy mindez semmiért volt.
Nem bízom? Persze, hogy nem. Hol tanulnék bizalmat én, kitől? Ha három isten kürtölne rám, vagy tűzszemű, beszédes csillagok, akkor se tudnék hinni már. Mióta megvagyok, rázkódik alattam a föld. Mért lennék én szelíd? Honnan tudnám a szerelem szelíd törvényeit? Mindenki megcsalt.
Tudom, hogy mire vágyom. Érzem legbelül, és igen, van, hogy kivetítem másra. Valakire, aki nem is tudja, hogy mi az, hogy ölelés vagy hogy szeretet - számomra. De én tudom, hogy nekem mit jelent, így csak egy gyenge pillanat kell, hogy el tudjam hitetni magammal, hogy amit kapok, az elég. Közben meg tudom, hogy a felét se tudja megadni annak, ami elég lenne. Ad valamit, de nem azt, amire vágyom. Kapok valamit, de nem elégít ki. Nem elég, mert nem erre van szükségem. De valamiért mégis, időről-időre képesek vagyunk elhinni, hogy jó lesz. Hogy majd ez lesz "az", közben meg már az első pillanatban érzed, hogy nem elég, mert ez csak varázslat. Ideig-óráig tartó varázslat, ami elmúlik. De valamiért még mindig elhiszed, hogy ez most más lesz. Teletöltöd képzelettel, aztán menjen. Csak épp akkor van baj, amikor kiderül, hogy a képzeletnek köze sincs a valósághoz.
Érezni fogod legbelül, ha megértél a találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt elfogadni, akire szívből vágysz. Nem beérni kevesebbel, csakis a legjobbal. Csak akkor és csakis akkor fog értelmet nyerni a milliónyi kiontott könnycsepp, és a be nem teljesedett, szappanoperásdis kapcsolatok. Érteni fogod, hogy velük miért nem volt rózsaszín köd, és vele miért van. Ugyanis ha bármelyikkel jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most ott mellette. És az szívás lenne.
Ezt a szerelmet minek szeressem? Gyulladó virágok virradatában sem hozta föl bennem a Napot.
Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes. Képzeld, nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli, és az a valaki arra érdemes. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte, meg hasonlók. A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell. Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved, és kábé ennyi. De ne hidd, hogy képtelen vagy rá. Egyszerűen csak azt értsd meg, hogy nem a te hibád, ha nem megy. Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem is fogja kiváltani belőled azt, amit igazi szeretetnek hívunk. Akinek ki kell, az ki fogja váltani. Csak türelem. Nyugalom. Mindennek eljön a maga ideje. Értékes dologról van szó. Egyébként sem adhatod akárkinek...
Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők meg főleg. Mert mi kell nekünk... Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre... Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.
Facebook
Pinterest