Idézetek a szerelmi csalódásról
Mostantól kezdve egy csomó finom érzelemnek le fogom vágni az ujjait, át fogom metszeni a csuklóját, hogy ne tudjanak felmászni, és ne süllyesszék el a szívemet.
Kivarratlan virradatban beszakad a jég alattam. Amim volt, azt odaadtam, miattunk, s miattad, miattam.
Lopok neked egy könyvet, A lapjait teleírom Vérrel, verítékkel, Valahogy még kibírom. De aztán elmegyek innen messze, Hogy többé ne is láss. Lopjon könyvet, írja a könnyeivel tele valaki más.
Tavaszt ígértél, nem ezt ígérted. Tele van a szobád falevéllel. Söpröm az utcát, söpröm a neved, Szívem pereméről a hülye faleveleidet.
Ahányszor csak új szerelem kezdődik az életemben, felteszem magamban, hogy úgy képzelem el csodálatom tárgyát, akár egy bogarat, amelyik a jobb alkaromra koncentrálva mászik, és ha egymáshoz közelítem a két karomat, a bal alkaromon is kirándul egy kicsit, amíg aztán, amikor a legkevésbé számítok rá, elrepül.
Kihunyt a láng. Már csak parázslik. Fölém subát terít az este. Hamvadó tűznél üldögélek, s várom, Kedves, hogy megjelensz-e? De nem! Hogyan is jelennél meg? Belőled csak emlékek élnek...
Igen, szerettelek én is, mindennél, mindenkinél, önmagamnál is jobban. De te megölted a szerelmemet azon a reggelen a tekinteteddel, ahogy rám néztél... és a szavakkal, amiket kimondtál.
Szerettelek... úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál.
Emlékszik rád a kezem, emlékszik rád a szám is. E szűkülő világban te vagy hazám is. Mégis szemedre hányom: hát a szerelem ennyi? Denevér-álmaimnak, jaj, nem tudsz társa lenni.
Szeress! Mélyen és rendíthetetlenül! Szépen, gyengéden és erősen! De nézd meg, hogy kit, Mert a csalódás a földre terít.
Aki másba beleesik, magának ás vermet.
Hogy is van ez, hogy az ember ugyanazt a személyt mennyei aurákkal körülvéve látja, hónapokon, akár éveken át, aztán egyszer csak, hirtelen vagy lassan, lehull a lepel, ott van az igazság pőrén, csupaszon, és nem értjük, hogy mitől voltunk oda.
Későre jár, maradnom kár, Tudom jól már, hogy lesz majd más, Hittem a szépben, hittem a vágyban, Hittem a mesében, jutalmam a bánat.
Kalauz uram, nekem a szívemet lyukassza át, becsaptak, hiába visz a hajó tovább. Orvos uram, a lelkemet nyissa ki. Én esküszöm, hogy nincsen benne semmi.
Olyan nap vagy, ami már soha nem jön el, csak hiteget, Egy olyan nap, ami végén kitépi a szívedet, Olyan emlék vagy, ami bennem él, nem törlődik, Amin aztán az ember még éveken át őrlődik.
Testünk órája nem racionális. A szerelmi csalódás tökéletes példa: nem lehet előre időzíteni a kigyógyulást. Amikor a legistentelenebbül fáj, azt hisszük, a seb nem forr be soha. Aztán egy reggelen meghökkenünk, mert sehol a szörnyű teher.
Facebook
Pinterest