Idézetek a szerelmi csalódásról
Jártam a bánattal, kéz a kézben körbe, Most megyek a magánnyal mereven előre. Lelkemet kihajtom egy messzi legelőre, A szívem mikor hasad, hogy legyek távol tőle!
Jó lenne senkit se szeretni már főleg hogy tudom az időm lejár s nem törni össze aki mást szeret helyettem - engedni hadd menjen mehet.
Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirtelen eszébe jut, és egy pillanat alatt befordul.
Elkopik az ember, Elvásik az élet, Édes szerelemmel Én már sohse élek.
Vad megbomlott szél fúj felém neved hozza - Puszta szerelemnek se vége se hossza Neved megbomlott szél levelet ha pörget - Jaj mért jártam laktam veled ezt a földet!
Voltak bűneim, zaklatott életem (...). Egy dolog azonban mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.
Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.
Énnekem már nem fáj semmi, És örömet semmi nem ád. Csak emléked fáj még... oh hogy Örökké emlékezem rád! Elfeledtem én már mindent. Forog velem ez a világ, De én nem is mozdulok, csak Örökké emlékezem rád.
Hamis bálványt imádtam. Hittem, Hogy szemed fénye a napé; Oh, égető, vakító szégyen! Hisz az csupán csak - aranyé... És én okoztam csak neked bút: Szerettelek nagyon - pedig Szivednek, mely szeretni nem tud, Fájhat nagyon, ha szeretik...
Egyszer csupán hadd mondom el neked, Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett: Hogy megölője volt e szerelem, Oly édes oh! és oly reménytelen. Egyszer csupán hadd mondom el neked, Hogy mint megúntam már az életet: Hogy szívem oly kietlen, oly sivár S hogy nincs hite, hogy nincs reménye már.
Végül is elfeledlek. - Éppen úgy, Mint annyi mást: - fontosat, napi gondot, (Mert az voltál.) - S mint mellékest, bolondost, - Egy nap a kettőnk ügye is avult, Dohos, molyrágta, ronggyá foszlott múlt lesz!
Mennyi elfelejtett jó? S mennyi el nem mondott szó? Amit csak most látok, Amit csak most bánok, Hogy sosem mondtam el!
Elolvastam az egész lélekgyógyászati irodalmat, az összes hogy-könyvet: hogy heverjük ki a válást, hogy szabaduljunk a múlttól, hogy ne utáljuk a levitézlett férjet... De arra nincs recept, hogyan tudjunk ismét bízni valakiben, aki nem fogja ugyanazt csinálni velünk. Nincs olyan könyv, amiből bátorságot lehetne tanulni.
Soha ne legyél szerelmes, mert akkor a szíved nagymutatója a bőröd hasítva kiugrik pörögve, szétroppan a csont, és a szív mechanikája eltörik örökre.
Látom a szemedben, hogy csalódott vagy, Mert én vagyok az a bolond, Akinek kezébe helyezted a szíved, Én azonban összetörtem, Kihasználtam az ártatlanságodat.
Facebook
Pinterest