Idézetek a szerelmi csalódásról
A lepréselt pillanatok lassan kihullanak az emlékezetből: valami jó volt megremegett tőle a hangom hol vagy már te világot felfedező szerelem?
Szegény nők, hányszor becsapja őket a férfiak föllobbanó vágyának forró lehelete. - "Kimondhatatlan, mennyit szenvedek, könyörülj meg rajtam!" - rebegi a férfi és a nő megilletődve nyújtja át neki az orvosságot. Aztán megdöbbenve állapítja meg, hogy ápoltja sokkal gyorsabban kigyógyult, mint ahogy kívánatosnak tartotta volna.
A szív a legfurcsább csavargó, Ne bánjatok durván vele! Mert ahonnan elüzték egyszer, Hívhatják vissza bár ezerszer, Nem látják többet sohase.
Túl kicsi a föld ahhoz hogy ketten legyünk boldogok rajta.
Csillagot pillantunk meg a végtelen tér mélyén. Bámuljuk a fényét. Oly messze van. Mi félelmet kelthet egy távoli csillag? Egyszer csak egy éjszakán megmozdul. Remegő fény dereng körülötte. Íme, a közömbösnek hitt csillag vándorol. Nem csillag az, hanem üstökös, az ég szörnyű gyújtogatója. A csillag jön, nő, bíborfürtjeit rázza, rettenetessé növekszik, felénk tart. Ó, borzalom, egyenesen feléd tart! Az üstökös ismer téged, az üstökös kíván téged, az üstökös akar téged. Rettenetes mennyei rohanás. Túl sok fény jön feléd, megvakulsz. Túl sok élet, belehalsz. Jöttét, mely fénybe borítja egedet, már nem akarod. Nem kell a mélység szerelmi vágya. Szemed elé tartod kezedet, elvonulsz, elbújsz, azt hiszed, elmenekültél... Felpillantasz. A félelmetes csillag feletted ragyog. De nem csillag már, egész világ. Ismeretlen világ. Izzó lávatömeg. Mélységek falánk csodája. Betölti az eget, nincs ott más, csak ő. Smaragd volt az ég végtelenjén, gyémánt volt távolból, de közelről katlan. A lángja pörköl. Tűzhalálod mennyei forrósággal emészt.
Harmadik lettem, Felesleges harmadik És nem bronzérmes.
Kiöllek magamból mint fogból az ideget kiirtalak tűzzel-vassal kénnel-savval és lehet hogy belehalok.
Nehezen kapom a levegőt. Meggyötör, hogy őt valaki mélyebben megragadta, mint én, bensőségesen, de gondolom, ő hideg volt és kimért, pedig minden ízében kitárulkozott, ahogy nekem sosem.
Odavetted tenyeredre a szívem, s a földnek fordítottad lassan.
Egy szív volt (mondjuk így), rátenyereltél, és azt mondtad: pardon.
Nézzen oda! Ugye, milyen tisztán látszik a hold? Valóságos, létező valami. De ha feljön a nap, semmit sem látunk belőle. Ilyen volt a mi esetünk is. Én voltam a hold... amikor előbukkant a nap, Simon többé nem látott engem... attól fogva senki mást nem látott, megbűvölten nézte a napot... Linnetet.
Levetett percek meztelen magánya, Összegyűrt arcod hordozom magamban. Nézem a semmit, minden oly hasztalan, Véget ért éltem bolondos tavasza.
Eldobva hű szerelmemet, Csókunk, vágyunk mind elégett. Nem maradt más, csak az emlék, Hamuval írt szeretlek még!
A szív nem jó semmire, csak összetörik.
Eltagadom, hogyha kérdik: "Elmult minden, nem szeretlek!" Úgy fáj ez a képmutatás, Úgy fáj ez az én szivemnek.
Facebook
Pinterest