Kántor János Kurszán
1941. február 17. — 2017 magyar költő
Sziklát repesztő csend, mely körém telepszik s tornyokat emel.
Szemem behunyom és angyalok játszanak vágyaim körül.
A csend üvegén a lélek fénytörése hangtalan sikoly.
Nyugtatom kezem rajtad s szívem oly zajt csap, akár egy malom.
A sajnálom szó lesújt és gyorsan elillan; váza marad csak.
Figyelmessége a szükséges megbánás magasabb foka.
Csodák tükrében addig tart meg az álom, míg feljön a Nap.
Minden, ami szép itt hever lábaidnál s észre sem veszed.
A Megismerés s megmérettetés között magad vagy az Út.
Mi szánalmasabb: ami lehettünk volna, vagy voltunk egykor?
Gyöngyöket szórtál, halk, égető gyöngyöket: pergő könnyeid.
Kérdezi: "Hogy vagy?" Mondanám, de meg sem áll: "Bocs, de sietek."
Milyen fájdalmas külön menni az úton, amelyen jöttünk.
A felkavart por ha majd szemedbe téved, nem a szél hibás.
Facebook
Pinterest