Idézetek a reménytelenségről
Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy "... meg!" - pont az orrod alá.
A pók megszőtte hálóját. Minél jobban küzdesz, annál nehezebb lesz menekülni ebből a kötelékből.
Hogy érne véget a magány, melyet igazi fény nem látott soha, ahol nem volt egyensúly, sem nyugalmi helyzet, csak elferdült tárgyak végtelen csuszamlása, olyan égbolt alatt, amelyben nem él a reggel emléke és az este reménye?
Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.
Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat.
Úgy élni le az életet, hogy az ember nem hisz semmiben, a legsötétebb pokol.
A világ legszomorúbb szava: bárcsak.
Az Ezeregy éjszaka meséi c. film
Az éjszínű tömeg eltakarta előle a csillagokat, a jövő fényeit, kilátástalanná tette az életét, de ugyanakkor vigaszt is kínált annak, aki arra vágyott, hogy lenyúljon érte a halál.
Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani.
Élete olyan üres és semmit érő, akár a partra sodródott kagylóhéj.
Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe.
Egyeseknek a születésükkor mindenük megvan, másoknak semmijük sincs, és ez csak rosszabb lesz: rossz környék, rossz iskolák, rossz tanárok, rossz szülők, vagy egyáltalán nincsenek is szülők. Fegyver, drog, erőszak, amerre csak nézel. Mintha az egész egy óriási összeesküvés lenne, amelynek az egyetlen célja, hogy ne maradj életben. Arról már nem is beszélve, hogy kezdhess valamit magaddal. A többség kudarcot vall. És a többségnek semmi esélye.
Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem?
Úgy éreztem magam, mint a marionettfigura, amelynek váratlanul elvágják a zsinegeit. Erőtlenül estem össze.
A szerencsétlenség elveszti fullánkja leghegyesebb éleit azokon, akik elfelejtették a szemfényvesztő reménységeket.
Facebook
Pinterest