Idézetek a reménytelenségről
A pokol ott kezdődik, ahol megszűnik a remény.
Amikor az embernek azt mondják, hogy rossz a veséje, vagy megnagyobbodott a szíve, és gyógyítani kezdik, vagy azt mondják, hogy őrült vagy bűnöző, azaz: amikor a környezete hirtelen valami okból felfigyel az emberre, akkor az ember már tudja, hogy zsákutcába jutott, amelyből nincs többé kivezető út. Keresi, keresi a kivezető utat, és egyre jobban belegabalyodik. És ebben az esetben az ember nem tehet egyebet, mint hogy megadja magát, mert semmiféle emberi erőfeszítés többé meg nem mentheti.
Ebben a világban nem lehet élni, de nincs hová menni.
Fűvel-fával lefeküdtem, igen. Mert, végső soron, úgy tekintettem a nemiségemet, mint valami eszközt, amivel elérhetem, amit mindenki keres: az elismerést, a gyönyört, az önbecsülést, s ami még fontosabb: a szerelmet és a gyengédséget. Ez talán valami beteges dolog?
Néha csak az a tudat tudja elviselhetővé tenni a poklot, hogy az ember már túl mélyen van benne ahhoz, hogy kiszabaduljon.
A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.
Körülöttem mindenféle színű emberek nyüzsögtek lökdösődős tömegben, reménytelenül hajszolva az életvarázst és tudván is e reménytelenségről; forgatagukat valamiféle kétségbeesett, szomorú haláltáncként érzékeltem.
Én soha, semmit nem remélek, csak lebegek ár ellen.
Kínkeservvel múlnak az éjszakák. Szürkék és nyirkosak a nappalok, akár a pincekő. Mindenfelől fájdalmas feszültség kapdos felém. (...) Értelmetlen és haszontalan az életem. Érzékelőszerveim be- és összeszáradtak. Úgy érzem magam, mint egy darab ősi gyanta. Magamnak sem kellek. Csapdába tévedtem, s már kedvem is elmúlt, hogy kiutat keressek. Nem érdekel. Már semmi sem érdekel.
A ragyogó fák a hűvös levegőben állnak, Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat. Épp mint én, aki fél a melegségtől, Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet.
Minden csak por és hamu... minden törékeny ábránd, és a gondoskodás híján, amely sosem tart örökké, nyomtalanul elenyészik.
"Magának könnyű, maga egyedül van" - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt.
Az a tudat, hogy tehetetlen vagy: a végső megaláztatás. Néhányan folyton-folyvást érzik, félnek, védtelenek, és lassan-lassan kirekesztik magukat a világból. Az egyik meghunyászkodástól a másikig tovább élni, vagy úgy cselekedni, mintha sorsod ura lennél - vajon melyik a hiábavalóbb?
Ha az ember másokat nem is tud megölni, önmagát ne vétse el.
Szíve nem érti meg rögtön, milyen mértéktelenül szenved; inkább zavart, mint felindult. De ahogy öntudata világosodik, szerencsétlenségének mélysége is feltárul. Az élet minden öröme meghalt számára, csak azt az éles fájdalmat érzi, amit a kétségbeesés mar belé. De ne beszéljünk testi fájdalomról! Érezhet-e a test ehhez hasonló fájdalmat?
Facebook
Pinterest