Idézetek a reménytelenségről
Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.
Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.
Emléke ragyogó, lobogó fáklya... Villanó parázs volt, hatalmas máglya? Feledés búja lesz holnapod ára, hamuvá porlad el tegnapod vágya.
A szívünk uralkodik rajtunk, és legyőzhet egy szempillantásnyi idő alatt. Akinek az élete rugója eltört, (...) annak jobb, ha megpihen, és nem gyötrődik tovább. Azok nem találják a helyüket a földön, s nem tudnak boldogok lenni soha többé.
A remény elvesztésével elmúlik a félelem, a remény elvesztésével megjön a beletörődés.
Törpék vagyunk, akik óriások között vergődnek.
A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
Nem félhetsz a haláltól, ha nincs miért élned.
Hosszú távon az erőszakban nincs remény, az csak egy átmeneti menekülés a reménytelenségből.
Elvesztettem abban az esztendőben minden illúziómat, az emberekbe vetett hitemet, még Isten segítőkészségében, mindenhatóságában is kételkedtem, olyan mély volt a szakadék, amibe zuhantam.
A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá!
Azt képzeljük, a hajunknál fogva ki bírjuk rángatni magunkat a boldogtalanságból! Pedig mindössze arra vagyunk képesek, hogy ide-oda tologassuk a különféle nyomorúságainkat!
Muszáj mindig annak történnie, amire az előzmények alapján számítunk? Nem történhetne egyszer, véletlenül, valami más? De hát nem történik.
A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen!
Amikor olyan világokról álmodsz, amelyek soha nem léteztek, vagy soha nem fognak létezni, és boldognak érzed magad, akkor feladtad.
Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.
Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.
Emléke ragyogó, lobogó fáklya... Villanó parázs volt, hatalmas máglya? Feledés búja lesz holnapod ára, hamuvá porlad el tegnapod vágya.
A szívünk uralkodik rajtunk, és legyőzhet egy szempillantásnyi idő alatt. Akinek az élete rugója eltört, (...) annak jobb, ha megpihen, és nem gyötrődik tovább. Azok nem találják a helyüket a földön, s nem tudnak boldogok lenni soha többé.
A remény elvesztésével elmúlik a félelem, a remény elvesztésével megjön a beletörődés.
Törpék vagyunk, akik óriások között vergődnek.
A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
Nem félhetsz a haláltól, ha nincs miért élned.
Hosszú távon az erőszakban nincs remény, az csak egy átmeneti menekülés a reménytelenségből.
Elvesztettem abban az esztendőben minden illúziómat, az emberekbe vetett hitemet, még Isten segítőkészségében, mindenhatóságában is kételkedtem, olyan mély volt a szakadék, amibe zuhantam.
A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá!
Azt képzeljük, a hajunknál fogva ki bírjuk rángatni magunkat a boldogtalanságból! Pedig mindössze arra vagyunk képesek, hogy ide-oda tologassuk a különféle nyomorúságainkat!
Muszáj mindig annak történnie, amire az előzmények alapján számítunk? Nem történhetne egyszer, véletlenül, valami más? De hát nem történik.
A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen!
Amikor olyan világokról álmodsz, amelyek soha nem léteztek, vagy soha nem fognak létezni, és boldognak érzed magad, akkor feladtad.
Facebook
Pinterest