Idézetek a reménytelenségről
A fejem hátranyaklott, ahogy pofon vágott. Könny futotta el a szememet, de nem sírtam. Meg fogok halni, de nem alázkodom meg.
Kétségbeesésében tárt karokkal fogadta a fájdalmat, amely eltöltötte a testét.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.
Elborították az érzelmek. Pánik és szomorúság egyszerre. Vissza akart menni. Vissza a kezdetekhez..., hogy visszacsinálja, semmissé tegye, ami történt. Akkoriban a lelkéért cserébe nagyon vonzónak tűntek a felajánlott előnyök. Valójában csak a pokolnak egy bizonyos formája volt.
Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan, vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyáztál, a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elvesztettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.
Kihúzott minden eltelt napot vastag, fekete filctollával, és érezte, ennél rosszabbul nem is igen viszonyulhatna az élethez.
Ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben.
Csupán az tekinthető szerencsétlennek, akit végképp elhagyott a remény.
Édes Istenem változtass madárrá, hogy messze repülhessek, minél messzebbre innét!
A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.
Az erdő lassan színesedni kezd. A mezőkön a termény már beérett, közeleg az ősz. Az évszakváltozás különböző csapásokkal sújt minket. Minden ok nélkül hullik a jószág, a tehenek sűrű teje sárgállik a sajtárban, néha véres is. Aztán hatalmas jégeső veri el a termés nagy részét. Mintha egy komor fekete felhő ereszkedett volna a városra, minden olyan baljóslatú, mintha valami rettenetes dolog bekövetkeztét jelezné.
Menekülnöm kellene. Elfutni, mielőtt ellenem fordulnak. De hova fussak? Mi tévő legyek? Vessem be magam az erdőbe, hogy ott pusztuljak? Körülnézek. Az emberek tekintete tele gyűlölettel. Kerülik a pillantásomat. A szájukat lebiggyesztik, félig kihívóan, félig megvetően. Nem fogok az erdőbe menekülni előlük, mert hiszen éppen ezt akarják. Tekintetemet előre szegezem, a bitófára.
Az érc-oroszlán üstökét csóválva riadtan reng a halál-színpadon. A Halál lesi, tárt karokkal várja, hogy Úr legyen a sápadt arcokon.
Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.
Facebook
Pinterest