Idézetek a reménytelenségről
Sötét minden, mint szürkületkor egy borús napon, csak egy kevés fény dereng, hogy lássam, nincs semmi látnivaló. Én pedig ott rohanok úttalan utakon a homályban, és csak keresek, keresek, keresek valamit, egyre kétségbeesettebben. Ahogy múlik az idő, próbálok gyorsabban futni, de ettől csak még ügyetlenebbül csetlek-botlok... Aztán mindig eljön az az álombéli pillanat - és hiába érzem, hogy közeledik, mégse tudok soha felébredni, mielőtt utolérne -, amikor már nem emlékszem rá, mit is keresek. Amikor rájövök, hogy nincs is itt mit keresnem, hogy nem fogok találni semmit, hogy soha nem is létezett semmi más, csak ez a kietlen, kihalt erdő, és soha nem lesz semmi más... semmi, de semmi.
Játszol. Úgy érzed minden jól megy. De, hirtelen becsúszik egy hiba. És még egy. És még egy... hiába küzdesz ellene. Minél jobban igyekszel, annál rosszabb lesz a helyzet. Végül teljesen lebénulsz. Nem kapsz levegőt. És mindennek vége. Elmerültél.
Tulajdonképpen nincs is erőm folytatni. Olyan lettem, mint azok, akiket gyűlöltem, ha lenne eutanáziaközpont a sarkon, ma nem üveget mentem volna visszaváltani.
Lelépni akarok innen, úgy, hogy senki ne vegye észre, csak eltűnni, átaludni magam egy másik dimenzióba, onnan visszaintegetni.
Ha öreg vagy és félsz, ha fáradt vagy és beteg, ha kezded gyanítani, hogy semmit sem ér az életed... nos, akkor álmodni kezdesz a vámpírral kötött alkuról. Akkor gondolsz arra, hogy nem is lehet olyan borzasztó a vámpírélet átka, cserébe a halhatatlanságért; akkor fontolgatod, hogy ha megkapnád az esélyt, tanúsíthatnád, merre fejlődik a világ. Fennkölt palástot húzol önző vágyaidra.
Akárhol vagy, azonnal el akarsz onnan menekülni. Minden szorongással tölt el, és egyszerre csak észreveszed, hogy nem is rajtad múlik a dolog. Nem te vagy, aki el akar menni, hanem a helyek akarnak megszabadulni tőled. Eltaszítanak maguktól, mintha azt mondanák neked, hogy nem vagy odavaló. De senki sem magyarázza meg nekem, hogy hol a helyem.
Csak még néhány nap és lerakjuk nehéz terhünk Mindegy, igaz, 'sz sose lesz könnyebb Csak még néhány nap, míg utunkon megyünk.
Minden éjjel Ölelkezem a fojtó semmiséggel. S reggel, reggel Új búcsút járok tűnő életemmel.
Mindig boldogtalanabb és kiábrándultabbnak éreztem magam. Isten akarta így. Mintha csak azt mondta volna: "Ha ezt akarod, kapsz belőle még többet." Ezért elhalmozott az élet hiábavalóságaival. De valahányszor egy-egy meghívást lehetővé tett - amely emberileg teljesen kilátástalan volt -, ismételten azt bizonyította be előttem, hogy nincs semmi, amit nem tehetne meg értem.
Üresség. Határtalan üresség telepedett a lelkére. Már nem álmodott. Nem volt miért álmodnia.
Aki nem remélt semmit, nem eshetik kétségbe soha.
A kincseket a víz mossa ki a földből, és ugyanaz az áramlat vissza is temeti őket.
Én nem kívántam megszületni, A semmi szült és szoptatott, Szeress sötéten és kegyetlen, Mint halottját az itthagyott.
Szökő világ! Ne szállj előlem! Áttetsző szárnnyal csapj le rám, mint mázsa-súlyú levegődben, remeg csőrödben koponyám.
A bogáncs rózsát sose fog teremni.
Facebook
Pinterest