Idézetek a reménytelenségről
Nem nyílt soha út elém csábító szóból bizony volt elég Bár volna jel, mely hozzám majd elér Hol van a föld, vár-e jövő rám még.
Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna.
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
Milliószor ébredt bennem újra a remény, Megtalál a szó, és elindulsz felém. Milliószor belenéztem minden arcba én, De te nem voltál, és kihunyt a remény.
Az alázatosság és lemondás egyszerű tehetetlenség.
Elhagyott az erő De kemény vagy, mint a kő Aki nem szavakkal felel Csak némán sodródik el Aki, ha tudja, hogy nincs remény Akkor is kőkemény - épp olyan, mint én.
Amíg távol voltam az otthonomtól, azt hittem, ha látom a folyót, bármelyik folyót, az egy szép napon hazavisz majd. Időről időre azonban eltűnt a szemem elől, vagy sötétségbe burkolózott. Most végre hazavisz a folyó, de még mindig elrejtőzik előlem, az álmaim pedig szertefoszlottak.
Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.
Nem gondoltam, hogy létezik ekkora szomorúság. Egészen a következő napig, amikor még rosszabb lett a helyzet. Majd eljött a következő nap és a következő. Rosszabb volt, mintha belezuhantam volna egy mély és sötét lyukba.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még, Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Vera nem tudott lemondani álmai férfijáról, akihez örök szenvedély láncolta eloldozhatatlanul. Reményhagyottan, tétován lézengett az életében, űr vette körül, amit csak a fájdalom és a gyűlölködés töltött ki.
Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba.
Facebook
Pinterest