Idézetek a reménytelenségről
Minden ember átélhet a maga sorsában egy külön világvéget. Ezt nevezzük kétségbeesésnek.
A megkönnyebbült roncs lassabban bár, de folyton süllyedt. A kétségbeesett helyzeten sem segíteni, sem könnyíteni nem lehetett. Mindent megtettek, amit megtehettek.
A mesék szép lassan elfogynak már, S a sárgult lapok mind kihullnak sorra. Nézd, a rajzolt ember a földre leszáll, Nem is gondol a távolra! De a csillagképeket Akkor ki érinti meg? Nézd, aki lent van, lassan már Csak a morzsákért tipeg, Ó, már a galambok se repülnek. Mi van, már a galambok se repülnek? (...) Hát hogy repülnék én, kinek szárnyai soha-soha nem nőttek?
Már csak csendesen nézik a tévét Ahol ragyog egy másik világ És ők nem kérik senkin se számon Az elrabolt évek sorát Pedig semmiért vesztek el álmok Mint a zálogban hagyott ruhák.
Egyszeriben egészen más szemmel néztem a világra. Félelmetes és gonosz helynek láttam, ahol csak félelmetesek és gonoszok boldogulhatnak.
Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek.
Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után... Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.
Azt gondolom, ilyen világban nem akarok élni. El akarok égni, azt akarom, ne is maradjon utánam semmi ebben a sötét, idétlen világban, csak hamu.
Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne! De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok.
A világ is mocskos, én is mocskos vagyok, és remény sincs arra, hogy bármelyik valaha is megtisztuljon.
S nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed.
A végzet nem várhat, Tényeket torzíthatsz, A végén ordíthatsz. Hiába a béke, Egyszer csak vége.
Az élet kiválasztott téged, csak ketrecben futsz; Egy elűzött vaddá tettek, Te félsz, nem szabadulsz.
Régóta csak hazudtam, hiába bánom, Hogy becsaptak, nem mentség; nincs, ki megbocsásson. Én csöndben várok, de meddig tűröm a láncot? Legyen vége, halkul a zene... állítsuk le a táncot!
Ezentúl az élet úgy sodor majd magával, mint száraz bogáncsot a szél.
Facebook
Pinterest