Idézetek a reménytelenségről
Ó, igen, a hatalmas elméletek megnyugtatják az embert, és ha úgy érezzük, hogy csúszni kezdünk a reménytelenség felé, össze kell hoznunk valami hatalmas elméletet a minket körülvevő semmiről, és akkor majd nem csúszni fogunk, hanem lógunk a magunk barkácsolta állványzaton, ami ugyanolyan értelmetlen, de túlságosan aprólékos, hogy csak úgy legyinteni lehessen rá.
Hogyan foghatta meg egymás kezét két olyan ember, akik a szakadék szélén éltek, és állandóan a lezuhanás veszélye fenyegette őket, ha mindig attól kellett félniük, hogy az egyik magával rántja a másikat?
Ez a világ tele van összetört dolgokkal: összetört szívekkel és kerékbe tört ígéretekkel, megtört emberekkel. És nagyon törékeny az egész szerkezet: egy üreges világ, ahol a múlt átszűrődik a jelenbe, ahol a vérontás miatti bűntudat súlya és a többi régvolt bűn miatt az életek összeroskadnak, és a gyerekek kénytelenek apáik maradványaival együtt heverni a rákövetkező idők összegubancolódott roncsai közt.
Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?
Lemondani valamiről csak akkor lehetséges, ha a le nem mondás még a lemondásnál is kellemetlenebb érzést okoz.
Az idős korral vagy a rákkal ellentétben, senki nem lát előre egy öngyilkosságot. Ők egyszerűen csak elmennek anélkül, hogy esély lenne rendbe tenni a dolgokat.
Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen.
Nincs annál rosszabb, mint ha már semmi más nem szeretnél lenni, csak az, ami voltál!
Még a szép dolgok is képesek rosszat fakasztani. Nem csak a gonosz szándék okozhat nyomorúságot... Milyen nehéz ezt megérteni...
Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szűnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!
Arra való egy válság, hogy A nyomorultak lássák, hogy A hitelből vett ásóikkal A saját sírjukat ássák.
Ami a családomat illeti, akár halott is lehetnék. Ami a csillagokat illeti, akár ne is léteznék. Azok csak ragyognak és ragyognak, vég nélkül, vagy legalábbis a végítélet napjáig. És a bolygók szüntelenül haladnak tovább pályájukon, velem vagy nélkülem.
Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy, mikor semmi nem akar jóra fordulni. Jön, jön egy idő, mikor nem találod a helyed. Minden ajtó, amit kinyitsz, úgy tűnik, az arcodba csapódik. Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited.
A menny kerek, rozzant fedél szegény fejünk felett. Alatta nincs remény. Ne hívd az eget! Tehetetlenül forog az űrben, akár te meg én.
Abból a helyzetből, ahol a roma népesség nagyobb része tartózkodik, távolabbra csak ritkán vagy homályosan látni.
Facebook
Pinterest