Idézetek a reménytelenségről
A víz alatt, a víz alatt a létezés csodás: van élelem bőségesen, s nincs vízkorlátozás. A víz alatt csak egy a gond: a levegő kevés, de esküszöm, csupán az első öt perc a nehéz.
Sokkal jobb pesszimistának lenni, mert annak csak egyszer kell tudomásul vennie a dolgok reménytelen voltát.
Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé.
Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit, aztán majd jön valaki, és megmagyarázza.
Az életét odaadná érte... de az nagyon egyszerű volna, ha csak az életét kellene odaadnia... Senkinek sincs szüksége az életünkre, semmit sem kapni a vérünkért.
Komor ég alatt üldögélek, mint hajléktalan a híd alatt. Mindentől fölmentem magamat, mert nem lesz utolsó ítélet.
Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.
Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.
Sokszor hullottam már térdre, mert meggyőződésem volt, hogy máshová nem fordulhatok.
A soha nagyon hosszú idő.
Nem, nem! Csak a halál jó. Nem élhet ebben a tenger vérben, kitépett szívével, megátkozottan az egyetlen férfitól, akire vágyott, s aki a másé. Most már, hogy van hozzá ereje, meg kell halnia.
Nem tudtam biztosan, hogy melyikünk az önzőbb: ő, hogy olyasmit akar, amit senki nem ígérhet meg, vagy én, amiért nem ígérek meg neki semmi olyasmit, amit fájdalmasan lehetetlen megvalósítani.
A halál üldözött. Fáradhatatlanul kajtatott a nyomomban a szűk utcákon és keskeny sikátorokban. Minden egyes zihálással segítségért kiáltottam, de szörnyű bizonyossággal tudtam, hogy nincs menekvés.
Cselekszik tehát, önpusztítóan, mint Racine teremtményei, akik úgy halnak bele a megvalósíthatatlan megvalósításának kísérletébe, hogy áldozatuk a világ megváltoztatására ösztökélje azokat, akik tanúi voltak tragikus pusztulásuknak.
Veszett a szó világa az életemmel együtt, Élőholt lettem én. Szótlanná kényszerítve, ezerszer fejezem ki A borzalmat, mi él.
Facebook
Pinterest