Idézetek a reménytelenségről
Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
El sem tudod képzelni, milyen szörnyű látni, ahogy a gyerekednek egyre romlik az állapota, és nincs semmi, amivel segíthetnél rajta. Fent ülsz az érzelmek hullámvasútján, egyszer Istenre haragszol, máskor úgy érzed, elárultak, megint máskor maga alá teper a teljes kudarc és pusztulás érzése. (...) Minden egyéb mögött ott dobol a végtelen kétségbeesés, és ettől valahogy kiüresedsz. Az öröm helyén egy tátongó űr áll.
Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába, De ha harcba szólít szivem minden vágya, Mit tehetek róla? Tán az örök végzet Rótta rám e kínos, bús kötelességet.
Mit akarok? Mi vagyok? Mit követelek a természettől? Minden ok rejtett, minden vég megbízhatatlan; minden forma végtelen, minden tartalom határos... érzem, hogy létezem, csak azért, hogy fékezhetetlen vágyakban felemésszem magam, hogy átadjam magam egy fantasztikus világ csábításainak, s azután érzéki varázsba ejtő játékai alatt megtévesztve összetörjek.
Vége van, mindennek vége. Be oda a sűrüségbe - Leborulva, elfeledten Megsiratni, hogy születtem!
Mikor az ember bajban van, még az akasztófa kötelében is megkapaszkodik.
Ha van igazán rohadt dolog ezen a nyavalyás világon, egy dolog, amitől az ember totálisan össze tud zuhanni, és abszolút lemegy elmehülyébe, az a reménytelen szerelem!
A reménység elég sovány, mind a szorongattatások, mind a gépek egyre jobban gyötrik az emberiséget; minden újabb fegyverrel egyre inkább romlanak a kilátások. Erkölcs kontra bombák. Még a forradalom technikája is megváltozott: ma már hadseregek lázadnak föl hadseregek ellen, vagy egyáltalán nincs forradalom.
Célt kutatok a céltalanságban, hogy a reménytelenség útvesztőjében reményeket keressek.
Elképesztő, hogy amikor az ember elveszíti az eszét, valahogy fogalma sincs, mit csináljon utána. A terv még mindig állt, hogy szeretne ura lenni saját magának, valamint annak a valaminek, ami most történik az életében, bármi legyen is az. Csakhogy nem tudott mibe belekapaszkodni, nem volt kantár a lovon.
Semmire sem vágyunk jobban, mint arra, amiről tudjuk, hogy nem lehet a miénk.
Sohasem az a kéz enged el, amelyik felülről tart, hanem az, amelyik alulról kapaszkodik.
Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.
A Semmivel sakkozom, ő a partnerem, a Semmi hajol a tábla másik oldalán a figurák fölé. Nem tudom, lehet-e az ember erősebb, ravaszabb, kitanultabb ellenfél, mint a Semmi?
A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság.
Facebook
Pinterest