Idézetek a reménytelenségről
A remény (...) a legkegyetlenebb dolog a világon. Még a halál is jobb nála. Amikor az ember meghal, a fájdalom véget ér. De a remény az egekbe emel, hogy aztán még magasabbról zuhanjunk a földre. A remény gyengéden cirógatja a szívet, majd hirtelen darabokra zúzza. Újra meg újra. Sosem hagyja abba. Ezt teszi az emberrel.
Tovább nem ámitom magam, nincsen ki megsegítsen, nem vált meg semmi szenvedés, nem véd meg semmi isten.
Nem kell naplemente az őszi kertbe' a puha plédek alatt. A megfékezett tébolyból csak mélyülő csend marad, ami rád telepszik, majd maga alá gyűr, hisz úgyis mindegy neked. Inkább lágyan összeroppansz, mert kitörni nem lehet.
A rosszra mindig még rosszabb következik. Az ember azt hiszi, hogy már megtörtént a legrosszabb, hogy minden rémálma eggyé olvadt egy képtelen és mégis létező, valóságos borzadályban, és egyetlen vigasza, hogy rosszabb már nem érheti - ha netán volna is ilyen, az értelme megpattanna a láttán, és már nem fogná fel. De a rosszabb igenis bekövetkezik, az ember értelme nem pattan meg, és az élet megy tovább. Úgy lehet, tisztában vagyunk vele, hogy a világ nem tartogat számunkra több örömöt, hogy amit tettünk, mindörökre megfoszt a remélt haszontól, kívánhatjuk, hogy vajha mi haltunk volna meg a másik helyett - és az élet mégis megy tovább. Felismerjük, hogy a magunk felidézte pokol mélyére süllyedtünk, és mégis élünk tovább, egyik napról a másikra - mert mást nem tehetünk.
Bárhová indulunk, az út vége ugyanaz lesz. Csodák pedig nincsenek.
A természet nem hagyja magát, és végleg elrontja azt, amit eleve hibásan készített. Csinálhat mindenki, amit csak akar.
Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.
A tiszti özvegy olyan, mint a ledőlt kereszt, jönnek a kutyák és levizelik.
Ha elszáll majd a legutolsó álom, amelyben hittünk még egy kis nyarat, s a napsugár is messze költözött: reménytelen, nagy hómezők fölött nekünk mi marad?
Az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek.
Egy elmosódó arc, egy mosoly. Soványka vigasz annak, aki már semmit nem remél, s mint beszennyezett kút fölé, úgy hajol emlékei fölé.
És így lesz ez, tudom, hogy így lesz! Ember vagyok: nem változom. Epedni mindig: sorsom ím ez, S tünődni elszállt álmokon.
Amire legjobban vágyunk az életben, azt sohasem kaphatjuk meg. Egyszer megpillanthatjuk, de sosem lesz részünk benne.
Meghajszolt állat, elbotlik a test, az értelem kibúvókat keres, de míg lendülne hajdan büszke szárnya, belátja már, úgyis minden hiába.
Álmos vagyok, gyáva, szegény, Kinek se szándoka se terve - Istenem hol lehetek én, Az életem hol folyhat, merre?
Facebook
Pinterest