Idézetek a reménytelenségről
Az ember sok mindent képes nélkülözni: az ennivalót, a vizet; de fény nélkül csak lekushad, és várja a halált, mintha a sötétség kiszívná minden életerejét.
A kétségbeesés a legőrültebb terveket is vonzóvá tudja varázsolni.
Néha még a halál is jobb a szenvedéssel teli életnél.
Amikor soha nem látjuk a fényeket, nehéz tudni, melyikünk is van a sötétben.
Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan.
Lombtalan lomb a mi lombunk, Virágölő a virágunk, Árnyéktalan az árnyékunk.
Ha a csatára gondolt, bátorságot látott a veszéllyel, egykedvűséget a szenvedéssel, hősiességet a balsorssal szemben. De itt nem volt más, csak kínszenvedés, jajgatás, vak rettegés, megtört testek és a küldetésbe vetett hit teljes hiánya.
Már semmi sem valóságos... egyetlen kavargó örvény a világ. Ami fekete volt, most fehér, ami fenn volt, lenn van, ami kelet volt, nyugat lett. (...) A világ sose lesz már az, ami volt. Ha legalább volna valami, csak egyetlenegy dolog, ami normális, amiben meg lehet kapaszkodni.
A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.
Minél jobban erőlködsz, annál jobban rád telepszik a reménytelenség.
Akadt néhány újabb szerelme. De az első emléke valamennyit elrontotta; s hol volt már a vágy heve, az élmény friss zamata? Szellemi becsvágya is csökkent. Évek múltak egyformán; és élt tovább renyhe szívvel és munkátlan elmével.
Első érzése valami végtelen ámulat volt. Reményének e szertefoszlása valósággal összezúzta. Elveszettnek érezte magát, mint az örvény mélyére hullt ember, aki tudja, hogy nem segít rajt senki, és hogy meg kell halnia.
A remény hal meg utoljára. Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.
Remény? A remény azoknak a luxusa, akiket nem terhel a végzet.
Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.
Facebook
Pinterest